Élt egy kutyus Jeromos,
kicsi volt, de "nagyokos"!
Tudott Ő már szaladgálni,
enni, inni, lépcsőt mászni.

Hosszú füle földet verte,
barna bunda testét fedte.
Csaholt egész nap vidáman
és mind megette, ami volt a tálban.

Egyszer ez a Jeromos,
ez a kicsi "nagyokos",
lepkét hajszolt nagy vidáman,
lepkét a meleg nyárban.

Űzte, kergette csak egyre
s elkóborolt messze, messze.
Vadvirágok közt a réten,
leste, hol repül a lepke éppen.

Ám a csalfa pillangócska
huss felrebbent, fel magasra.
Jeromos csak nézte, kereste,
de már nem is látta, hol a lepke.

Gondolta: "Mára már elég volt itt!
Menjünk tömjük meg a pocit!"
Körbenézett, de nem látta,
merre van a kicsi háza.

Megijedt most Jeromos!
Hiába volt "nagyokos".
Könnyek szöktek a szemébe,
hogy ér haza most ebédre?

Messze szállt a vidám kedve,
mint a rétről előbb a lepke.
Lógott füle, orra s persze
leginkább lógott a nyelve.

Sok virág közt eltévedve
kinek lenne vidám kedve?
Éhes hasa korog-morog
nagyon szomorú e dolog.

Egyszerre csak arra eszmél
ismerős illatot hoz a szél.
Illatfelhő, édes álom:
"Kicsi házam megtalálom!"

Orrocskáját felemeli,
felszáradnak a könnyei.
Szívja az ismerős illatot,
követi, mint fényes nyomot.

Ritkulnak már a virágok.
"Kicsi házam amit látok?
S mi az amit érzek még?
Talán tálkámban az ebéd?"

Vígan, csaholva ér haza,
gyorsan telik a pocija.
Feled lepkét és virágot,
szereti az egész világot!