|
fakó merengés
2014.04.23. 12:14
fakó merengés
fakó merengéssel nézett rám
a délelőtti napfény
elsétáltam a lelógó
koszlott-foszlott felhők alatt
és néhány pillanat múlva
már nem is emlékeztem a múltra
mert megjelent előttem
amitől valaha felnőttem
az a rettegés volt ez megint
ami még ma is elkeserít
amikor hallom vagy látom éppen
ahogy egykor azon a régi képen
ahogy a pisztoly a fejnek támaszkodik
és a test már nem is lázadozik
csak tűri lehangolt-merengőn
hogy a golyó kiröpüljön a koponyatetőn
és alig várja már hogy összerogyjon
és mint a kötözőrongyon
átszivárogjon rajta
a még megmaradt néhány csepp vér
ami ahhoz éppen elég volt
hogy ne legyen teljesen holt
de arra már nem volt elég
hogy emberként élje az életét
ezt láttam azon a régi képen
mintha ma ugyanúgy láttam volna éppen
bár ma nem volt kézben tartott pisztoly
de néha egyetlen szó is elég
hogy már ne is iszkolj
hogy megbénítson a rémület
mert tudod
hogy nincs már könyörület
és láttam ezt a lemondó
csendes halált
az emberek szemében
ahogy sétáltam a délelőtti napfényben
megérintett az a nemtörődöm-őrület
ami hagyja elmúlni az életet
csak úgy
ahogy éppen lehet
és nem úgy
ahogy kellene
ahogy emberhez illene
mert a rettegés valahol ott van a szívekben
odafészkelte már magát a lelkekbe
és amikor belenézek
a szemedben nem látom azt a régi tüzet
azt a rendíthetetlen hitet
amiről egykor azt hittem
hogy ott lakik minden emberben
és azt hinni soha nem mertem
hogy valaha is eltűnhet
de akkor ott valaha régen
azon a képen láttam
hogy milyen a néma őrület
a lemondás
és amikor már nincs gyűlölet sem
mert ellenállni képtelen az
aki reménytelen hajtja fejét a tuskóra
és vár a csapásra
az utolsóra
hogy vége legyen
végre
és most ahogy fakó merengéssel nézett rám
a délelőtti napfény
és unottan elsétáltam a lelógó
koszlott-foszlott felhők alatt
újra megérintett az a pillanat
mert éreztem szivárogni azt a rettegett érzést
a házak között
ahová a lemondás költözött
és a reménytelenség fészkelte be magát
és megértettem
hogy nincs tovább...
visszanéztem a fakón merengő napfénybe
és tudtam
hogy el kéne menni messzire
de nem tudott akkorát lépni gyökeret vert lábam
nyitottam már a szám
de mégsem kiabáltam
ne vegye észre senki
hogy én még merek hinni
és van reményem várni a szebb napot
nem mondtam ugyan "Jó napot!"
de úgy tettem
mintha minden rendben lenne
és mentem tovább
várva a csodát
és remélve, hogy találok még
hittel-telt rejtőzködőket
akikkel majd megteremtem
már elfeledett
eltitkolt
letagadott
boldog jövőnket
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
