Én egyedül?

Foszlott napsugár
cirógatni is felejt, de
néha még félve elejt
egy-egy kedvesen kacsintó
cinkos mosolyt.
Ám gyorsan megfojt mindent
a tejszerű, ködös,
nappali alkonyat
és a boldogság nyomokat
letörli a világról
a fagyos eső.

Görcsbe rándult, fáradt
vézna águjjak könyörgő
imára kulcsolódnak
és leplezetlen fájdalmukat
siratják a rothadó levelek,
melyek már nem hordoznak életet.
De tudják, mégsem tűnnek el,
táplálnak új rügyeket
ha majd testük maradék lényege
eléri a mohón habzsoló,
kutató gyökereket.

A lét színpadán
a születés és a pusztulás
örök örvénye söpör végig.
Pusztít és alkot,
teremt és öl.
Egyszer-egyszer felrepít és
messzire látsz
s már talán nem is hiszed
a zuhanást...
De akkor is retteged,
közelgő nem-létedet.

A változás a halál, a létezés az élet.
Róják útjukat a végtelen körök.
S csak látszólagos az ellentmondás.
Mert a változás, a fejlődés, a létezés örök.

Kiáltsd hát sorsod kaján szemébe...
Nem félek!
Tudom ÉN vagyok a minden!
Én irányítalak!
Én létezem és Te nem vagy.
...
Csak meg kell értenem,
hogy egyedül ÉN sem létezem!