fehér opál

ma megint köd ül mindenen
de könyörgöm
legalább ez legyen
a homály
a nyirkos bizonytalanság
ami mostanság
annyira gyakori
nem látni rendesen
de legalább jobban hallani

sátrában állok
ennek a fehér opálnak
úgy nézek éppen
mint akik valami szertartáson
a hajnalra várnak
és ha az első napsugár
oszlatni kezdi a homályt
táncolnak önfeledten
hiszen úrrá lettek az éjszakán
és az esten
nem rémült már annyira a szívük
és ha lebukik a "Nagy Fénygolyó"
tudják már
hogy nem tűnik el örökre
minden jó
jön megint új virradat
és lángol a glória fölötte

állok a ködsátor alatt
hallgatom a zajokat
távoli-közeli neszeket
magamban szavalom
az éppen megszülető verseket
monoton, megállás nélkül
talán csak azért, hogy ne féljek
vagy magányos ne legyek
hozzám lopódzó hangokból nem élhetek

nem oszlik
sőt sűrűsödik a köd köröttem
talán örökre így marad
itt ragadok
ebben a lágy
puha fehérbe zárva
...milyen rafinált zárka!
sehol a rács
sehol a lakat azt hihetnéd
hogy szabad aki itt ácsorog
pedig a hideg, nyirkos ködpára-csomag
végig fekszik a bőrömön
át hűt, megbénít ez a nedves közöny
mintha víz alatt állnék
levegőt már alig kapok
ha nem mozdulok, megfulladok
de lassú lépésre kész csak a láb
a tudatom hajt
"Menni tovább!"
és induló testem elől
ijedten hőköl hátra
a mindenhatónak gondolt pára
minden mozdulatom, mint napsugár
oszlatja a homályt
ahogy lépek
szemem egyre tisztábban lát
és hirtelen futni kezdek
rájöttem hogy valaha
ilyen lehetett a kezdet
az élet hajnala
a mozgás...
az teremti az életet
úgy rendeltetett
hogy ha nem mozdulok
halott legyek