Én így mondtam el:

eltűnt évek karcolták

véressé emlékeim

és lelkem

érdessé aszott

viszonzatlan szerelmeim

megcsalt érzéseim

maradtak velem

örömeim, vidám perceim

elúsztak, elszálltak

egyiket sem lelem

négy és fél évtized...

mennyi kudarc

mennyi újrakezdés

mennyi diadal

mennyi küszködés

mit tettem?

mit kellett volna tennem?

hagyjuk!

már úgyis mindent feledtem.

szárnyaim szakadtak

foszlottak tollaim

repülni már csak

az álom tanít

nehéz kővé vált

minden vágyam

magányossá dermedt

kihűlt ágyam

üres poharakból

akarom csillapítani szomjam

üres szavakkal

díszítem fel múltam

mit keresek sivárrá

sikoltott éjszakáimon?

mit várok fakóvá

színezett nappalaimon?

miért remélek még

önfejűn, vakon és híven?

miért nem űzöm el

ezerszer becsapott hitem?

honnan tör elő újra meg újra

esztelenül és ostobán

a hang, amely rám üvölt:

Menj tovább!

miért hiszem már megint?

miért hiszem, hogy lehet?

miért viszem már megint?

miért viszem tovább terhemet?

Talán mert emberként

élek ostobán

és nem kapkodok

glória után