Mintha váróterem
zajos magányában élnék,
úgy zuhan rám
minden kifosztott
nappalom.

Hiába éledő vágyaim,
mint átizzadt ingem
a mosásba dobom.

Beszélek magamnak,
érveket csapok
a falaknak.
Talán Ők megértenek!

Mennyi keserűségtől
sápadt reggel
ölelt már
szorosan magához.

Mennyi reménytelen
éjszaka rideg
csendje szorított
az ágyhoz.

Meddig bolyongok még
ismerős, kifacsart
álmok koszos
sikátoraiban.

Meddig keresem
ütött-kopott szívem
elhaló sóhajok mögött?