lángoló égbolt

vörös ruha feszül most az alkonyon
a hajnaltól csente ébredéskor
de kevés már a fénye
megfakult
élénkebb színekre vágyik az elmúlás
azt akarja
hogy égjen
hogy lobbanjon lángra minden
hogy még egyszer utoljára
rágyújthassa az eget a világra

és hírtelen bíbor-sárga táncok fakadnak
a villódzó tűz fényében
az elmúlás virágai ragyognak
még fellobog a távozó nap
még perzselnek a színek
de hideg ez a tűz
nem pusztít
nem éget és nem is melegít
csak lobog
hangtalan lobogással

mint máglyát tápláló fahasábok
fekszenek a dombok a láthatáron
feketéllenek a házak
csak tetejük fénylik mint a zsarátnok
és a fák koronája is mintha parázslana mind
és fölöttük lebegni látszik az égbolt
vöröslő fényén áttekinthet
a kíváncsi lélek
és pokolba néz oda fenn
ahol a tűzben ég el a múló idő

de erejét veszti
a pusztítani kész látomás
fénye fakul lassan
és nem marad csak tüzes fátyol
semmi más
szinte lüktetni látszik az ég
mint a kihunyó parázs
mint a lélegzet olyan egy-egy villanás

messzi hangot hoz fülembe a szél
azt dúdolja:
vége...
ennyi volt...
de az elmúlás bennem
tovább zenél...