Háton fekve

Megállította a lovát. Bár már régen nem ült a nyeregben, csak sétált a ló mellett, most azonban megtorpant. Olyan furcsán nyugodt volt az erdő, hogy nem akarta felzavarni a lépteivel. Valahogy úgy érezte, az általa keltett zaj nem valók ebbe a békébe. Mintha csak az Ő léptei tépnék minduntalan ezer darabra azt a néma varázslatot, ami az erdőben gomolygott.
Elengedte a kantárt. A ló lépett néhányat előre, majd enni kezdett a hívogatóan zöld, dús levelű fűből.

Egyedül maradt. Csak állt ott, egy fa árnyékában, egyedül a végtelennek tűnő rengetegben. A levelek között fátyolos csíkokat rajzolva tört elő a napsugár. Sok-sok egymástól enyhén távolodó fénysáv. Mintha megrepedt volna a Világ teteje és leszűrődnének a Menny fényei a Földre. Valami különös béke járta át.

Még néhány percig hallgatta a távoli madarak énekét, a bogarak neszező igyekezetét, a levelek mozdulatlan remegését és ereiben a vér zúgó lüktetését. Majd nagyot sóhajtott és elheveredett a finom smaragd-szőnyegen. Kellemesen bársonyos érintése volt a fűszálaknak és valahogy, olyan hűvösen puha-szagot árasztottak.

Feküdt. Behunyta a szemét és beszélni kezdett. Tudta, hogy valójában nem hallja senki, de mégis, most valahogy jobb volt hangosan kimondani a gondolatokat. Szokott időnként a lovával is beszélgetni, de ez most más volt. Mintha ott feküdt volna mellette egy fiatal fiú és figyelmesen hallgatná a szavait. Ő pedig csak mondta, mondta. Annyira kikívánkoztak a szavak, hogy semmiképpen nem tudta volna visszafojtani őket.

- Tudod Barátom, van úgy, hogy csak fekszik a hátán az ember... sem életről, sem halálról nem akar tudni, csak nézi a feje felett úszó felhőket, vagy a ráboruló levelek sátorát. Valójában mindegy is mit néz. A lényeg, hogy "lásson"... lásson mögöttük valamit...
Na nem úgy mit a rohanó, örökké feladatokat üldöző felnőttek, hanem inkább úgy, mint az álmodozó, mindenre rácsodálkozó  kisgyerekek. Ők nem azt látják, ami a valóság, hanem azt, ami az igazság. Nem a kimondott szavakat hallják, hanem az őszinte érzéseket. A valóság csomagolópapírja lehámlik az igazságról az Ő lelkük előtt. Így az égen sem a felhőket, a kéken ragyogó levegőt, hanem a világ mélységesen mély, szép és egyszerű titkait látják. Nem félnek "látni" és nem is akarnak "látni" csak úgy egyszerűen "látnak". Mert ez így természetes.
Azután majd elmúlnak az évek és lassan felhőkké válnak a felhők, kék éggé az áttetsző levegő, lombokká a zöld vágyak sátrai és a szél is csak mint a levegő mozgása sodorja tovább a port a pusztai vidékeken.
Igen...
De most nézzünk együtt! Nézzünk megint egy kicsit a fejünk fölé, a racionális gondolatok mögé és "lássunk"... úgy igazán. Nézzük a fent vágtató méneseket, a dús füvű pusztákat, a hatalmas erdőket. Lovagoljunk a lobogó sörényű, villámgyors lovakon. Lássuk a hatalmas hullámokkal zajosan verdeső tengert, a rohanó folyókat és a vidáman ugrándozó patakokat. Álljunk meg a kis tavak partján. Nézzük a békákat, a tavirózsák fehér és rózsaszín virágait, a víztükrön csillogó vakítón-vibráló napsugarakat. ...és lássuk meg az égtükrében az arcunkat. Az igazit... Azt, amit az álarc mögé rejtünk, amikor az emberek között járunk.
Azt hiszed Barátom, hogy neked nincs. Ne hidd! Nem vagy már gyerek. Ifjú vagy. Éppen most kezded növeszteni az álarcodat. Azt hiszed jobb, ha nem tudják milyen is vagy valójában. Elrejtőzöl, mert félsz, mert szégyenkezel, mert nem akarsz különbözni, mert így biztonságosabbnak gondolod, kifizetődőbbnek, kényelmesebbnek.
De ne hidd, hogy így van. Csak látszat... Valójában elveszel az álarc mögött. Rabbá teszed a saját lelkedet és lassan belepusztulsz. Lelked az álarc mögött egyre mélyebb magányba süllyed, egyre sorvad, elveszti fényét, tisztaságát. Magányában, szomorúvá, elkeseredetté válik. Merev lesz, eltűnik légies könnyedsége, elnehezül és lassan megdermed.

Te még választhatsz! Választhatod, hogy önmagad maradsz és szembeszegülsz minden megszokással, megőrzöd lelked tisztaságát, könnyedségét, a szabadságodat...
Te még választhatsz!

Oldalra fordította a fejét és egy pillanatra meglátott egy arcot maga mellett. Egy szomorú, fiatal arcot, ami lassan eloszlott, mint reggeli napfényben a ködpamacsok... De még bele tudott nézni a szemekbe és tudta, hogy a szemekből rég elveszett Önmaga nézett vissza rá...

Érezte, hogy egy kicsit közelebb került egykori szabad lelkéhez... megint lazább lett egy kicsit az álarc...

Felállt, mert tudta, hogy mennie kell tovább az Úton...