Én így mondtam el:

Távoli láng

csendek szaladnak felém
csukódó szemek zaja kísér
falak mellé bújtatom mesém
pislákoló szavam
mint gyertya lángja
mely távolból semmit sem ér

lehanyatló, nyálkás hajnali köd
éji magányba burkolt reggelt köszönt
a múlt még elsurran a némaság mögött
didergő fénysugár
mint félve mondott bók
mely meleget hint dermedt vágyak fölött

zöld párát lehelnek a fák
már sehol, senki nem talál ránk
bánat font lelkünkre tövis koronát
a vergődő élet
mint Univerzumnyi üresség
mely megszüli a magány végtelen galaxisát

és a csillagokból a foglyul ejtett fény
a távolban árván, haldoklón, pislákolva ég
többször meghal, majd újra él
karomban tartalak
mint elvérzett álmom
mely semmivé vált, de most ismét remél

vörös sörényű Napkorong
én Hozzád fordulok
ki életem s halálom hordozod
sugarad vezessen
mint csalhatatlan ösztön
mely állandó, hiába változom