tűlevelek

felhasadt tűlevelek zöld illatát
rejtegeti védőn a tél
jégburok üveg-csillogása
színekről regél
égre vetít zöld és sárga csíkokat
minden sor végén az élet lángja hívogat
ahol földre ér ez a smaragd-szivárvány
ott magok élednek
levelek sarjadnak
gyökerek bújnak a mélybe
és ágak nyújtóznak a magasba
hogy legyen erő tavaszra
hogy az újjáéledő megtestesülhessen
hogy a bilincs széttörhessen
tűlevél párnákon alszik
ott szunnyad a bizalom
mint szúrós alom
a nyugalom mégis átleng
a kínzóan-simogató avaron
és úgy történik ahogy akarom
a friss zöld nedvek
mindent befednek
mindenütt emelkedni kezd a föld
az újjászületésre újra rátalál
az ismét megtermékenyült halál
felemelkedik a mélybe zuhant
élni kezd ismét az "elsuhant"
szárba szökken újra
ismét életre hívja a reményeket
esélyeket kínál
hogy most talán...
majd örökké
mert úgy kell, hogy legyen
a halál völgyében
és ott fent a hegyen
ahol az áldozati oltár már készen áll
csak egy kis tűzre vár
és valami húsra
hogy loboghassanak újra
a könyörgés lángjai
de most isteni szózatot nem hallani
és a gyermek torkán a kés már mozdul
csigolyán csikordul az él
életet áldozni az éltért
csúcsokon felhasadt torokból
tűlevelekre ömlik a vér
embert ölni az emberért
...
ez nem lehet isteni cél