perceink

éjperceit a szűken mért időnek
szétszórni oly könnyű
s míg hajnal fénye
szemünkbe néz álmokat keresve
ránk talál
a felismerés keserve
hogy ez az idő
is hiába volt miénk
nem értettük
hogyan kéne és miképp
pedig mindig megtalált
a délután hite
és az est bizonysága is
hogy másként lesz most
másként megint...
másként lesz...
már ma!
hasztalan nem múlik majd
a sötét
emlékeket gyűjtünk
és nem adjuk egy csókért
az üdvösséget
de hiába kérjük magunktól
az önmegtartóztatást
nem tudjuk megtagadni soha
a szárnyalást
a pillanatnyi repülés örömét
amit senki nem ért igazán
ha nincs...
még mi sem
de nincs senki sem
aki boldog lehetne nélküle
mert amíg tart nem is számít semmi
megszűnik a vágy
és megszűnik az álom
megszűnik a van
és a lenni
csak az a fehér lebegés marad
az a fékevesztett mozdulatlan öröm
a fénnyé válás érzése
amikor az ember minden érzéke
ugyan azt éli át
amit leírni
megfogni
meglátni
meghallani nem tud
csak érezni
csak biztosnak lenni
csak ennyi...
csak a Minden
de ha vége
ugyan ki érti mi volt
és miért volt jó
nem értjük és intjük magunk
legközelebb jobb
ha józanok maradunk
és hasznosan töltjük
szűken mért időnk
minden kis szeletét
adjuk oda a lehetért
ezt a megfoghatatlan Semmit
az értelem legyen úr
és ne az ösztön
de belül mindig tudjuk
hogy ha újra feltámad a vágy
akkor újra elveszik a józanság
és ismét megtaláljuk
valódi önmagunk
és tudjuk
hogy valójában azok vagyunk
akikről nem tudjuk mi hajtja őket
és hová tartanak
mikor érkeznek
és meddig vannak úton
szám nélküli biléta lebeg
a vágyainkhoz kapott kulcson
néha minden zárat kinyit
máskor egyikbe sem illik
szomorúan állunk az ajtók előtt
és nem látjuk
hogy mind nyitva van
és mindegyik mögött önmagunk
hát nem mindegy
hogy ott vagy itt vagyunk?
és amikor ostobán tárt lelkünkből
szétfolyt már
minden nekünk mért idő
akkor nézzünk előre
de nem a jövőbe
a múltba látunk majd
emlékek
tanulságok
eldobott órák
szűkre-szabott álmok
és fogadalmak
hogyha újra kezdhetnénk...
és észre sem vesszük
már indul is újra a kör
és majd ismét meggyötör
hogy ugyan azokat a hibákat
követjük el újra meg újra
számtalan életből sem tanulva
körforgásunk rabság
és éljük egyforma életeink
mint órán a mutatók
csak körbe-körbe
folyton ismétlődve
Örökkön-örökre